A pécsi egyetemi II. Belklinika története (1951-1992)
Dr. Süle Tamás

 

 

Az előzmények


A Pozsonyban 1912-ben alapított, majd 1919-ben az ismert történelmi esemé­nyek miatt ideiglenesen Budapestre, 1923-ban pedig véglegesen Pécsre költözött Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem, illetve 1948-tól Pécsi Tudomány­egyetem Orvosi Karán csak egy belgyógyászati klinika működött. Azonban Pécs vá­ros folyton növekvő lélekszáma, valamint a megyei kórház és a tüdőgyógyintézet hiá­nya egyre sürgetőbbé tette a második belbetegeket gyógyító klinika létrehozását. (A meg­lévő I. sz. Bel­gyó­gyá­sza­ti Klinika kebelében működött a tbc-s és az egyéb fertőző bete­geket ápoló részleg is, ami az 1940-es évek végén még nagyszámú ellátandó bete­get jelentett.) A Népjóléti Minisztérium 1950. július 1-jén az államosított volt Irgalmas rendi kórhá­zat átadta az egyetemnek klinikák létesítése céljából. Ugyanakkor megbízták Hámori Arturt, a szegedi egyetem magántanárát, hogy szervezze meg a pécsi II. sz. Bel­­gyó­gyá­sza­ti Klinikát. Feladatát elvégezve, vezetésével 1951-ben kezdhette meg mű­kö­­dését az új kli­nika egy időben és egy épületben az ugyancsak akkor létesített II. sz. Se­bé­szeti Kli­ni­kával és a Gégészeti Osztállyal. Az 1/1951. sz. kormányrendelet ér­tel­mében az orvosi ka­rok kiváltak a tudományegyetemek kötelékéből és önállóak let­tek. Így az új kli­nikák kez­det­től fogva a Pécsi Orvostudományi Egyetem (POTE) ke­belében működtek (1, 8, 9, 10, 11, 12). Mielőtt rátérnénk szorosan vett témánkra - a II. sz. Belgyógyászati Klinika mű­ködésére -, illendő röviden ismertetni az új klinikákat befogadó épületegyüttes tör­ténetét, hiszen ma ez Pécs második legöregebb egészségügyi intézménye. (A város legrégebbi kórházi épülete a mai Megyei Kórház Sebészeti Osztályának Rákóczi út felé néző földszinti része. Itt működött 1713-ban a járványkórház, majd 1731-től városi kórházzá ala­kult. Az emeleteket később építették rá az eredetileg földszintes épületre.)


Az Irgalmas Rend kórházának története


A nemes lelkű és jómódú polgár, Krautsack János György 1795-ben el­ha­tá­roz­ta, hogy letelepíti Pécs városában Istenes Szent János betegápoló rendjét, az Ir­gal­ma­so­kat. Elhatározását tett követte és alapítványt hozott létre, amely elnyerte I. Ferenc csá­szár és király támogatását. Az Irgalmas Rend bécsi tartományfőnöke - ekkor még nem volt ma­gyar rendtartomány - megbízottat küldött Pécsre, hogy a működéshez szük­séges hely­színt és épületet kiválassza. Ő a II. József uralkodása alatt megszüntetett ka­pu­cinusok volt temp­lomát és rendházát ítélte megfelelőnek. Az Irgalmas Rend szer­ze­tesei 1796. augusz­tus 31-én foglalták el új otthonukat. A rendházhoz tartozó kert a mai Munkácsy utca, Ir­gal­masok utcája, Fürdő utca által határolt területen feküdt és dé­li határa majdnem a Rá­kóczi út vonalánál volt. Kertészkedésre és méhészkedésre hasz­nálták. Építkezniük is kel­lett. Először - 1796-ban - a templom keleti oldalán a föld­szintes patika-szárny készült el. Az emeleti részt csak 1884-ben építették rá. Hom­lok­zatát 1891-ben - a temploméval együtt - Kirstein Ágoston neoreneszánszra épí­tette át. A Gránátalmához címzett patika mai földszinti homlokzatát 1928-ban Hebenstreit Károly készítette, míg az utcára nyíló aj­taját 1929-ben nyitották. Koráb­ban az ablakon adták ki a gyógyszereket és a sze­mély­zet a folyosóról nyíló oldalajtón jut­hatott be a patikába. A mai homlokzat leg­szem­be­tű­nőbb díszei a szimmetrikusan el­helyezett reliefek, amelyeken jobbról Aszklepiosz, balról Hygiea, középen pedig grá­nát­alma, az Irgalmas Rend jelvénye látható (1. ábra). A régi rendház - melyet a kapucinusok az 1730-as években építettek - beteg­ápo­lás­ra alig volt alkalmas, ezért kórházi szárnyra is szükség volt, ami a rendháztól dél­re épült fel 1803-ra (2. ábra). A kórházépítés további állomásai: 1904-ben mű­tő­termet létesítettek, 1940-41-ben Haraszty Károly tervei szerint a régi kór­ház­épület rész­beni felhasználásával az Irgalmasok utcája (előtte Bem u.) felőli részen meg­épült a két­emeletes, ma is álló épü­let, melynek földszintjén üzletek voltak. Ezeket 1955-ben szün­tették meg és csatolták a kli­nikákhoz. A homlokzatot beteget gyá­mo­lí­tó irgalmas ba­rát (Sinkó András alkotása) és grá­nátalma reliefje díszíti. Az Irgalmasok korábban ismertetett telkén a ma látható épületegyütteseket szin­tén a szerzetesek hozták létre. 1864-ben kertjükből eladtak a városnak 1600 négy­szö­gölt, eb­ből alakult a mai Kossuth (akkor Majláth) tér. Az így módosult új déli telek­ha­táron fel­épí­tették az ún. Irgalmas Bazárt, majd ennek helyén 1891-ben a ma is álló két­emeletes bér­házat, melynek homlokzatán a díszes IR monogram emlékeztet az épí­tők­re. 1888-ban épült fel a kórháztól délre a „házbazár”-nak nevezett egyemeletes épü­let - ma Irgal­ma­sok u. 3. sz. -, melynek emeleti részén 1989-től a Belklinika egyik osztálya működött. 1888-ban kezdték és 1889-ben fejezték be az ún. igaz­ság­ügyi palota építését a Munkácsy utca-Fürdő utca által határolt részen. Ezt az ál­lam­nak bérbe adták és itt működött 1950-ig a törvényszék. Ma ebben az épületben ta­lál­ha­tó az egyetemi Urológiai és Fül-orr-gégészeti Kli­nika (8, 10). Az Irgalmasok kórháza 1796-ban 12 ággyal kezdte meg gyógyító munkáját. Csak férfi be­te­geket ápoltak. Ingyenes volt a kezelés. A kórház korai szakaszához kapcsolódik Pécs orvostörténelmének egy érdekes epi­­zódja: ide is ellátogatott a később világhírűvé lett angol orvos, Richard Bright (7, 9, 12). 1815-ben két alkalommal járt hazánkban és élményeit saját rajzaival illusztrált út­le­írá­sá­ban örökítette meg. A pécsi Irgalmasoknál tett látogatásáról szóló részben már 24 kór­házi ágyról tesz említést. (Richard Bright 1827-ben írta le először a vesegyulladás kórok­ta­nára és klinikumára vonatkozó, sok tekintetben ma is helytálló megfigyeléseit. Ez a be­teg­ség ma az ő nevét viseli: Bright-kórként említik a szakirodalomban.) A nagy angol tu­dós látogatása 170. évfordulóján, 1985-ben a Magyar Nephrologus Tár­sa­ság és a POTE em­léktáblát helyezett el a klinika folyosóján (3. ábra), melyen bronz érem örö­kíti meg Richard Bright portréját. (Nowotarski István alkotása.) A következő érdemleges adatok a kórház működéséről Hölbling Miksa „Ba­ra­nya vár­megyének orvosi helyirata” c., 1845-ben megjelent művében találhatók. E sze­rint a 24 ágyon évente több mint 400 beteget kezelnek. 1873-ban már 40 ágy mű­kö­dött és se­bé­szet is volt. 1893-ban 774 beteget kezeltek és 95 műtétet végeztek. 1924-ben a kórház nyil­vános jellegű lett. 1926-ban az ágyak száma 100-ra növekedett és már külön női osz­tályt is kialakítottak. Az 1924-ben Pécsre költözött Erzsébet Tudományegyetem klinikái meghatározó je­­len­tőségűek lettek a város egészségügyében. Ennek megfelelően az Irgalmas kórház sze­­re­pe csökkent, bizonyos értelemben a Belgyógyászati Klinika kisegítője, utó­ke­ze­lő­je lett, sőt - elsőként Ángyán János professzor személyében - világi főorvos fel­ügyel­te. 1950-ben a Rákosi-rendszer az Irgalmas Rendet is feloszlatta, épületeit álla­mo­sí­tot­ta (8, 10).


A II. sz. Belgyógyászati Klinika történetének első szakasza (1951-1979)


Klinikánk alapítója Hámori Artúr professzor



Hámori Artur (1909-1983) igazgatásával 1951-ben kezdte meg munkáját az új klinika, amelynek megszervezése és működtetése kezdetben sok nehézséggel járt. Nem csak az 1950-es évek közismerten diktatorikus és korlátozó politikai viszonyai és a szű­kös gazdasági keretek okozták ezt, hanem helyi tényezők is. Nevezetesen a nagyob­bá­ra ódon részekből álló, ésszerűtlenül tagolt, sok apró - 5-6 lépcsőnyi - szint­kü­lönb­ség­gel bí­ró épületegyüttes nem volt alkalmas három klinikai egység (bel­gyó­gyászat, sebészet, gé­gészet) elhelyezésére. (Az összes szint lifttel történő össze­kö­té­sét a mai napig sem le­he­tett megoldani. Vannak olyan részek, ahová a fekvő beteg csak kéziszerrel szállítható, mert a tolókocsi számára szolgáló „lejtő” sem volt ki­ala­kít­ható.) Nem voltak la­bo­ra­tó­riu­mok, beleértve a röntgen részleget is. Az ambu­lan­ci­át - távol az osztályoktól - a volt Grá­nátalma gyógyszertár helyén lehetett csak ki­ala­kítani. Ennek bejárata (Széchenyi tér 5.) volt egyben a klinika bejárata is. A men­tők a súlyos betegeket a város főterén, a Zsolnay kút mellett, a helybéli járókelők és a kíváncsi turisták szeme láttára szállították hord­ágyaikon. Az ambulancián sem a be­te­gek kulturált várakozása, vizsgálata, sem ob­szer­válása nem volt megoldható. (Ez a sa­nyarú helyzet csak közel 40 év után, 1989-ben ol­dódott meg, amikor a klinikákhoz csa­tolták a Bem u. (ma Irgalmasok utcája) 3. sz. épü­let egy részét.) Nem volt tan­te­rem, így az előadásokat az I. sz. Belgyógyászati Klinika (ma Megyei Kórház, Garai u.) tantermében kellett megtartani. Kezdetben az összes or­vos­nak az ún. „ügyeletes szoba” szolgált öltözőül, melyhez sem zuhanyozó, sem WC nem tartozott. (Kurió­zum­ként érdemes megemlíteni, hogy ez a helyiség az egész épü­let­együttes legöregebb ré­szében - az 1730-as években épült -, a kapucinusok hajdan volt rend­házában volt el­helyezve. E mellett volt a professzor lakószobája is. Itt az emeletre ma is jó álla­pot­ban lévő fa lépcső vezet.) Fokozta a zsúfoltságot, hogy a sebészet részére két orvosi lakást is kialakítottak az épületben, melyeket csak az 1960-as évek második fe­lé­ben számoltak fel. A betegek elhelyezésére kezdetben csupán 40 ágy szolgált. 1953-ban a Gégészeti Osztály kiköltözése után az ágyszámot 75-re lehetett növelni. Ezek két külön he­lyen, az ún. „földszinti” osztályon - Irgalmasok u.-i front - és az ún. „emeleti” osz­tá­lyon - az 1800-as évek legelején épített udvari szárny - vol­tak elhelyezve. A „földszinti” osz­tály volt a nagyobb a maga 40 ágyával és a soha fel nem számolható pótágyakkal. Itt az is nehezítette az ápolást és gyógyítást, hogy fo­lyosója egyben a sebészeti műtőbe ve­ze­tő egyetlen út volt. A hygienes viszonyokat jel­lemzi, hogy osztályonként csupán egy-egy fürdőszobának és két-két WC-nek jutott hely. Gondot okozott kezdetben a megfelelő szak- és segédszemélyzet biztosítása is. Az amúgy sem bőségesen megállapított dolgozói létszámból 1951 tavaszán 10 fő hiány­zott. Ez év őszén Hámori professzor irányításával a klinikán 10 orvos dolgozott, név szerint Tom­pa Sándor adjunktus, Czirner József és Nemes Tihamér tanársegédek, vala­mint Bíbor Zoltán, Cse­te Béla, Hargitai Zoltán, Honti Géza, Jilly Pongrác, Kövér Géza és Ruzsonyi Zoltán gyakornokok. Néhány év alatt azután sokat javult a helyzet. 1953-ra elkészült - az Irgal­ma­sok „nagy” kórterme (4. ábra) helyén - az akkor nagyon korszerűnek számító tanterem, amely nem­csak az épületben lévő két klinikát szolgálta, hanem a szomszédos klinikák (fül-orr-gége és urológia), illetve intézetek (kórélettan és közegészségügy) tantermi elő­adásainak is he­lyet biztosított. (1994 decemberében - 40 év múltával - ismét építő­munkások vet­ték birtokba a 200 éves termet, hogy kialakítsák belőle a le­en­dő szívsebészet haemo­dinamikai részlegét.) 1954-re sikerült kialakítani a nagy kémiai laboratóriumot, az EKG-, az anyag­csere- és a röntgenlaboratóriumokat, melyek mindkét klinikát kiszolgálták. Az utóbbi a Se­bé­sze­ti Klinikához tartozott, vezetője kezdettől fogva Sinkó Ottó volt. 1955-ben a Bem utcai (ma Irgalmasok u.) szárny földszintjéről az üzletek ki­köl­tö­zé­se bár szerény, de újabb bővítésre adott lehetőséget. Ide került a sebészeti ambu­lan­cia, míg annak korábbi helyére a belklinika endoszkópos és EKG-la­bo­ra­tó­riu­ma költözött. Az udvari részen kialakított, állatműtő és állatistálló a kísérletek lehetőségét terem­tet­te meg. Az istálló lakói nyulak, kacsák, patkányok és egy birka voltak. A fejlődést mutatta, hogy az 1960-as évek elején a laboratóriumban a vegyész­mér­nök (Gimes Elemér) mellett már főállású orvos (Romhányi Mária) is dolgozott. A ve­zető asszisztens Hengl János lett, aki 1956-ban került a klinikára és 42 év szolgálat után ugyanonnan vonult nyugdíjba 1998-ban. A laboratóriumi munkák mellett több száz előadás és közlemény fotó­do­ku­men­tációjának ki­váló elkészítése is dicséri munkáját. Az 1960-as évek második felé­ben jött létre a kli­ni­ka véralvadási laboratóriuma - közkedvelt nevén „TEG-labor”-, ahol a vesekutatásokkal kap­csolatos vizsgálatokat végezték (12). Az ún. „kis-laboratórium” a földszinti folyosóról nyíló egyetlen helyiségből állt. Itt történtek a vérkép-, köpet-, széklet- és vizeletvizsgálatok, valamint a próbareggelik titrálása. Ezeket az orvosoknak kellett saját kezűleg elvégezni, mivel a kevés asszisztensnőből ide általában egy sem jutott. Reggelente nagy volt a tülekedés, hogy ki-ki hozzáférjen az egyetlen centrifugához, polariméterhez vagy mikroszkóphoz. Valószínűleg ma már elképzelhetetlen egy fiatal orvos számára, hogy vérkenetet fessen May-Grünwald-Giemsa, netán köpetet Gram és Ziehl-Neelsen szerint, vagy klasszikus Weber-reakciót végezzen vér kimutatására székletből. Ez utóbbi elég hosszadalmas és egyes fázisaiban meglehetősen orrfacsaró művelet volt, különösen állt ez arra a mozzanatra, amikor a faeces-t jégecettel kellett elegyíteni a porcelán dörzscsészében. A nephrologiai profilból fakadóan majd minden második beteg gyűjtött vizeletéből Addis-számot kellett meghatározni, ami méricskélés, centrifugálás, majd mikroszkópos számolás útján történt. Így hát minden gyakornok elmondhatta magáról, hogy az évek folyamán több hektoliternyi vizeletet öntözött, mért, szűrt és centrifugált ebben az örökké ammóniaillatú „kislabor”-ban. Az Esbach csövek (vizelet quantitatív fehérje meghatározáshoz) beállítása, vagy a cukorpolározáshoz a vizelet aktív szénen át történő szűrése sem tartozott a legkedveltebb elfoglaltságok közé, és különösen akkor hallatszott gyakran a két összeszorított fogsor között elsziszegett „hálálkodás”, ha az utolsó pillanatban változott az addig kristálytiszta szűrlet a kilyukadt szűrőpapíron áthatoló szénportól koromfeketévé. Nem gyakran ugyan, de néhanapján azért székletet is kellett a szó szoros értelmében passzírozni. A segédeszköz egy háztartási szita volt, és ezzel a módszerrel az akkor még nem ritka galandféreg scolexét kerestük és találtuk meg, vagy éppen az „epekővándorlás” bizonyságául a kiürített köveket lelhettük meg. Vizsgáltunk még alkalomadtán hasi és mellkasi punktátumot is, melyekből fajsúlyt, összfehérjét és üledéket kellett nézni. Akkoriban „teszt-papírok” még nem léteztek, így amit ma 10 másodperc alatt megvizsgálhat a doktor, ahhoz régen akár fél órára is szükség lehetett. (Pl. egy „rutin” vizeletvizsgálat akkortájt a következő műveleteket igényelte: pH-meghatározás lakmuszpapírral; fajsúlymérés; fehérjekimutatás szulfoszalicilsavval; Donne - genny - reakció KOH-val; ubg-vizsgálat Ehrlich-reagenssel friss vizelet esetében szobahőmérsékletre hűtve; sz. e. bilirubin kémlés jódtinktúrával; cukormeghatározás Nylander-reagenssel főzés útján; acetonkimutatás Na-nitroprussid oldat és jégecet segítségével, végezetül mikroszkópos üledékvizsgálat centrifugálás után. Ugye mai szemmel nézve alig hihető? Pedig csináltuk éjszaka, ügyeletben is.) A történelmi hűség kedvéért és leleményes kollégánk dicséretére meg kell itt jegyezni, hogy kb. 1970-től egyfajta tesztcsíkkal mégiscsak rendelkeztünk, ugyanis Tarján Jenő kikísérletezte a „haemotest”-papírt, amelynek lényege a benzidinnel impregnált szűrőpapír volt, és kitűnően helyettesítette a klasszikus Wéber-reakciót, sok időt és fáradságot spórolva meg mindenki számára. 1967-ben a professzornak 14 orvos munkatársa volt, akik munkáját 19 szak­dol­go­zó, laboratóriumi asszisztensek, 2 adminisztratív dolgozó, 2 beteghordó, állat­ápoló, rak­tá­ros és a takarítónők segítették. Ebből az időből a teljesség igénye nélkül név szerint is említjük a dolgozók közül a klinikavezető főnővért, Horváth Béláné Annit, akinek születésétől fogva hiányzott a jobb keze, mégis varázslatos ügyességgel végezte munkáját, szükség esetén a tűbe is befűzte a cérnát. (Utóda 1973-ban Hajdu Istvánné Panni nővér lett.) Az emeleti és földszinti osztály főnővéreit, Szalmási Istvánné Júliát, illetve Konkoly Istvánné Bori nővéreket; Cseresnyés Éva, Loss Magda, Steiger Vera, Szabó („hosszú”) Rózsi, Tóth („kis”) Rózsi nővéreket; a professzor kedvencét, az EKG-s nővér Halmai Etát; a laboratóriumból a mindig kedves dr. Szabó Istvánné Flóra nénit; a főnök minden szeszélyét és szokását a legjobban ismerő és elviselő titkárnőt, Tímár Terézt, akit segítő és jámbor egyéniségéből eredő becenevén „Pia”-ként szólított mindenki. A beteghordók Kereszti Jóska - néhány év múlva medikus, majd orvos - és Szeifert Péter - később a POTE gazdasági igazgatóságán tisztviselő - voltak. A kísérleti állatokat Tantos János gondozta. A raktárt Balázs Károlyné Irénke kezelte, a takarítónők közül pedig az állandóan zsörtölődő, de azért segítőkész Kisné Irma és a valamivel mindig seftelő Joli néni maradt meg a krónikás emlékezetében. A klinika legendás portásai ebben az időben Peti János (korábban börtönőr) és Tóth Imre (korábban úriszabó) voltak. Itt kell megemlékezni Szálteleki József „gépész”-ről is, aki eredeti szakmáját tekintve lakatos volt, de igazi ezermesterként az egész épületben - sokat morgolódva ugyan - mindent megjavított. Tervrajzok nem lévén, egyedül ő tudta, hogy az ódon falak hol és milyen vezetéket rejtenek magukban. A belklinika betegeit saját diétás konyhája szolgálta ki szakképzett diétás nővér irá­nyí­tásával. Hámori professzor a diétát a terápia fontos részének tekintette, ezért minden­kor nagy súlyt helyezett rá. Az újonnan megszervezett klinikára hármas feladat megoldása várt. Neve­ze­te­sen: a gyó­gyítás, a kutatás és az oktatás. A gyógyítási feladat nagyságának megítéléséhez tudni kell, hogy Pécs és kör­nyé­ke lakosságának közkórházi belgyógyászati ellátásában az 1960-as évek közepéig csak a két egyetemi klinika és az akkor még működő pécsbányatelepi városi kórház bel­osztálya vett részt. A kis ágyszámú II-es klinikának a havi 9-10 felvételes ügyelet óri­ási terhet je­len­tett. Ehhez jött még a klinika fő profiljainak megfelelően a súlyos gyomor­vérző betegek el­látása és szinte az egész Dunántúlról - sőt esetenként még a Duna-Tisza közéről is - a kli­nikára érkező vesebetegek vizsgálata és gyógyítása. Az üres ágyak hiánya szinte ál­lan­dó volt, a betegek pótágyakon feküdtek, az ágy­ki­hasz­ná­lás 100% közelében volt. A nagy be­tegforgalom, a súlyos betegek korszerű ellátása az orvosokra és az ápolószemélyzetre óriá­si terhet rótt. A második feladat a tudományos kutatás volt. Ennek fő irányait Hámori pro­fesszor már Szegeden kialakult érdeklődési köre és ott megkezdett munkássága ha­tá­roz­ta meg. Az egyik terület a belgyógyászati vesebetegségek keletkezésének, diag­nosz­ti­ká­já­nak és gyógyításának problematikája, a másik a gasztroenterológia, ezen belül is a pepticus fekély keletkezése, valamint a felső gasztrointestinalis vérzések aktív diag­nosz­ti­ká­ja és gyógyítása volt. A kutatás egyik részét az állatkísérletek képezték. Így az allergiás vese­be­teg­sé­gek ke­letkezésének és kórlefolyásának a tanulmányozására a nephrotoxicus kacsa­sa­vó­val ol­tott nyulakon kifejlődő, ún. Masugi nephritis szolgált. A fekélybetegség experi­mentális vizs­gálatát a kutyák atophan fekélyén lehetett a legjobban elvégezni. Fenti kísérletek ered­ményeiből jelentős közlemények születtek. (Pl. Hámori és mtsai: A Masugi nephritis két­fázisú mechanizmusa nyúlban; A nervus vagus kiiktatásának hatá­sa a kutyák atophan fe­kélyére; A histamin felszabadulás szerepe a kísérleti atophan fekély keletkezésében és ter­jedésében, etc.) Az állat-experimentumok harmadik iránya az átoltható tumorok hormon­de­pen­den­ciá­jának tanulmányozása volt. Ennek során kiderült, hogy a mellékvese-kiirtás, a cortison és a DOCA egyaránt előmozdítja a Braun-Pearce tumor progresszióját a nyúl szer­veiben. A tudományos kutatás nagyobbik részét a betegekkel kapcsolatos diagnosztikus és gyó­gyító munka kapcsán szerzett tapasztalatok összegzése, a prospektív és retrospek­tív meg­figyelések képezték (5. ábra). A vesebetegségek diagnosztikájában, a therapia ellen­őr­zésében és a betegek gondozásában alkalmazásra kerültek többek között a humoralis és cellularis immunitas, a véralvadás paramétereinek mérése, a kettős percutan vese­biopsia bevezetése után a fénymikroszkópos szövettani vizsgálatok mel­lett az immun­hisz­to­lógiai és elektronmikroszkópos metodikák. Világviszonylatban is korán megkezdődött a vesebetegek steroid, immunsuppressív és anticoagulans ke­ze­lé­se. De vizsgálat tárgyát ké­pezték a vesebetegségek kardialis, psziches vonatkozásai is. Út­törő jellegű volt a ve­se­be­tegek sorsának hosszú távú nyomon követése. 1967-ben már 400 gondozott beteg járt vissza a klinika veseambulanciájára. Bár az Urológiai Klini­kán már 1964-ben volt mű­ve­se­készülék, de a rendszeres krónikus hemodialízis csak 1971-ben kezdődött. A kapacitás ki­csi volt, az ellátandó terület nagy. (Az egész Dunán­túlon akkor ez volt az egyetlen mű­ve­seállomás.) Ezért 1975-től megkezdték a peritoneá­lis dialízist is, melyet a II. sz. Bel­gyó­gyászati Klinika is átvett. Saját rá­szo­ru­ló betegeit rendszeresen kezelte, sőt, ún. fél­auto­mata peritonealis dializáló készülék alkalmazására is sor került. A gastroenterológia terén kiemelkedő jelentőségű volt a haematemezis és/vagy melaena korai és aktív diagnosztikájának bevezetése. Ez akkoriban olyan dogma át­tö­ré­se volt, amelyért Hámori professzort nagy tekintélyű tanártársa országos kong­resszu­son „furor diagnosticus”-nak bélyegezte! (Becsületére legyen mondva, hogy a mód­szer el­ter­je­dése és elfogadása után ugyancsak nagy nyilvánosság előtt bocsánatot kért korábbi el­ha­markodottnak bizonyult ítélete miatt.) Erre vonatkozó elveit 1966-ban a Nemzetközi Endoscopos Társaság tokiói kongresszusán nemzetközileg is közzétette (2). Ma már gastrointestinalis vérzés esetén az endos­copos vizsgálat elmulasztása műhibával ér fel. Fentebbieken kívül feltétlenül említésre méltóak még a gyomorfekélyes betegek gon­­dozása, a korai gyomorrák felismerése és a gastrointestinalis polypusok meg­íté­lé­se és endos­copos eltávolítása terén elért eredmények. Természetesen a fő kutatási területeken kívül is sok értékes eredmény született. A kez­deti évekből említhetjük a szívműtétekkel kapcsolatos közreműködés ta­pasz­ta­la­ta­it. Is­meretes, hogy hazánkban másodikként Kudász professzor a POTE II. sz. Sebé­szeti Kli­ni­káján zárt szívműtéteket végzett, melyekkel kapcsolatban a két klinika között szoros együtt­működés alakult ki. (Magyarországon az első szívműtétet Nyíregyházán (!) az az Eisert Árpád végezte, aki 1951-től Kudász professzor adjunktusaként Pécsett is dol­go­zott.) Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül soro­lunk fel néhány egyéb olyan fi­gye­lem­re méltó megfigyelést, amelyekből közlemény született: Coxackie virus myocarditis, hyper­acut szerzett haemolyticus anaemia, idiopathiás spontán pneumoperitoneum, hyper­secretaló villosus rectum tumor etc. Az új diagnosticus módszerek közül a savós hártyák tű biopsiája, a haemotest papír kifejlesztése, a ballistocardiographiás jégpróba ki­dol­gozása, vagy az anyagcsere-vizsgálat értékeléséhez nomogram készítése em­lít­hető. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a tudományos kutatások fő irányát - mint má­sutt is - a professzor szabta meg, de akceptálta és támogatta az önálló kez­de­mé­nye­zé­se­ket is. Az eredmények interpretálásában mindenkor korrekt volt és ugyan­ezt mun­ka­tár­sai­tól is megkövetelte. (Időnként azonban a már aggályosnak is minősíthető túl­zott pre­cíz­sége az eredmények közlését hátráltatta.) A kutatásokban részt vevő sok munkatárs közül név szerint csak azokat soroljuk fel, akik az elért eredményeket, az új megfigyeléseket írásban is közkinccsé tették: Balogh Zoltán, Bajzik Erzsébet, Bíbor Zoltán, Boros György, Czirner József, Czita Katalin, Csete Béla, Gimes Elemér, Gofman Ljubov, Hazafi Klára, Illyés Tibor, Nagy Judit, Nemes Tihamér, Németh László, Rumi György, Sámik József, Solt István, Süle Tamás, Szilárd István, Tarján Jenő, Tompa Sándor és Trinn Csilla. Itt kell megemlékezni arról, hogy Tarján Jenő 1977-ben védte meg „A ballisto­cardiographia alkalmazásának újabb lehetőségei” c., míg Gofman Ljubov 1978-ban a „Hereditaer nephritis klinikai megnyilvánulása, patogenesise és terápiás lehetőségei” c. kan­didátusi disszertációját. Természetesen a témák, az eredmények vagy a szerzők vonatkozásában sem le­he­tett a terjedelem szabta korlátok miatt teljességre törekedni. Ha valaki a részletek után is érdeklődik, megtalálhatja azokat a POTE tudományos munkásságának bib­liog­rá­fiáját tartalmazó kötetekben (15). Röviden a dunántúli belgyógyász vándorgyűléseket is említeni kell, egyfelől mert a II. Belgyógyászati Klinika mindig sok előadással szerepelt ezeken az évtizedek óta rendszeresen megrendezett kongresszusokon, másfelől pedig ennek a fontos tudományos és egyben továbbképző fórumnak hosszú ideig Hámori, majd Burger professzorok voltak az elnökei. 1953-ban alakult meg az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet védnöksége alatt a Dunántúli Belgyógyászok Szakcsoportja, amely később a MOTESZ keretében a Magyar Belgyógyász Társaság Dunántúli Szekciójaként működött tovább. Első elnöke Ángyán János professzor volt, míg 1959-től 1981-ig Hámori Artur töltötte be ezt a tisztséget. Elnöki feladatait nagy ambícióval látta el. A vándorgyűléseken rendszeresen tartott referátumokat, előadásokat és a másokét ugyanolyan figyelemmel hallgatta, ahogyan sajátjaira felkészült. Az „élénk vitát” sokra tartotta és erről szellemes, sokszor csípős hozzászólásaival gondoskodott is. Az új kezdeményezéseket szívesen fogadta és támogatta. Így válhatott hagyománnyá a vándorgyűlési bibliográfia összeállítása is. Az első húsz évet felölelő kötetet igen nagy nehézségek és sok-sok munka árán lehetett összeállítani (6. ábra). (A számítógépet, fénymásolást csak hírből ismertük, a gépelési hibákat radírozni (!) kellett, és ha valami véletlenül kimaradt, az „katasztrofális” következményekkel járt, hiszen egy-egy oldal újra írása potenciálisan újabb hibák keletkezését jelentette.) De megérte a fáradságot, mert az adatok összegyűjtése folyamatossá vált. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az eddig feldolgozott 45 vándorgyűlés 3886 előadásának adatait tartalmazó öt kötet ma már tudománytörténeti kuriózumnak számít (17). A II. Belklinika az eddig öt alkalommal Pécsett megrendezett dunántúli vándorgyűlésnek háromszor - 1962, 1973, 1983 - volt a házigazdája, de ezeken kívül is vállalkozott országos tanácskozások szervezésére. Így 1971-ben és 1976-ban a Magyar Allergologiai Társaság vándorgyűléseinek, 1983-ban a PAB Nephrologiai Szimpóziumának, 1985-ben pedig a Magyar Nephrologiai Társaság pécsi nagygyűlésének volt a rendezője. (Ez utóbbi két rendezvényre később még visszatérünk.) Végezetül megemlítjük azt is, hogy a klinika munkatársai rendszeresen tartottak előadásokat az Orvostovábbképző Intézet tanfolyamain, főleg nephrologiai témákból. Harmadik fontos feladata a klinikának az oktatás volt. A meg­­egyezés szerint a II-es klinika a belgyógyászati propedeutikát adta elő az orvostanhallgatóknak. Hámori pro­fesszor a tanítást szent hivatásának tartotta (7. ábra). A tantermi „nagy előadás”-ra gondosan készült, jegyzeteit - melyeket ő „súgópapírnak” nevezett - rendszeresen karbantartotta, a legújabb ismeretekkel felfrissítette. Mindig „szabadon” adott elő, nem a tankönyveket ismételgette, hanem - ahogyan ő mondta - „gondolkodási mintákat” adott, melyek szükség szerint a gyakorlatban bármikor felhasználhatók voltak. Vallotta, hogy a megfejtendő betegség olyan, mint egy sérült mozaikkép. A hiányzó részleteket az orvosnak kell megtalálnia, amihez a kiindulási alap a jó anamnézis és a gondosan elvégzett fizikális vizsgálat. Előadásainak fénypontja a betegbemutatás volt, melyet soha nem mulasztott el. Egy ilyen alkalommal született „ragadványneve”, a „Varázsló”. (A bemutatandó és régebb óta csuklástól szenvedő betegnél a megfelelő helyen megnyomva a n. phrenicust, a csuklás elállt, mire a professzor: „kedves hallgatóim, itt áll Önök előtt Hámori, a varázsló.” Ezt követően néhány perc múlva a beteg ismét csuklani kezdett, de a siker, majd a derültség óriási volt. Az ilyen epizódok is hozzátartoznak a jó előadáshoz, hiszen ezek teszik vonzóvá, élvezetessé és emlékezetessé a hallgatók számára.) Nagyon szeretett tanítani, és boldog volt, ha előadásait dübörgő taps követte. Ilyenkor kifelé mentében megállt, megfogta az ajtó előtt lógó függöny szélét és egy kicsit meghajolt. Így emlékeznek rá azok, akik tőle tanulták a belgyógyászat alapjait (13). Meg­tisz­tel­te­tés­nek és elismerésnek számított, ha elfoglaltsága esetén idősebb munka­tár­sai közül va­la­ki­nek átengedte az előadás megtartásának a jogát. Híres propedeutika jegyzetéből egye­te­mis­ták ezrei tanulták az alapvető és minden gyakorló or­vos számára nélkülözhetetlen vizs­gálómódszereket. A gyakorlatok pontos meg­tar­tá­sát mindenkor megkövetelte. 1974-ben indult az önálló fogorvosképzés az egyetemen, melynek keretében a bel­gyó­gyászat oktatását a II-es klinika végezte. Hámori professzor munkatársait is tanította. Diagnosztikus és terápiás elveit köz­mon­dásos tömörséggel, saját szóhasználata szerint „kedvelt mondásai”-ban adta to­vább. Ez nem felesleges viccelődés vagy szellemeskedés volt, hanem tanítás! Tanítványai ma is emlékezünk rájuk, és önkéntelenül idézzük is azokat, ha a helyzet úgy kívánja. Ezek többnyire egyszerű szófordulatok voltak, de mély tartalommal bírtak. Például „A”-nál van a hiba (ha rossz az indulás, akkor a folytatás sem lesz jó); szokatlan lelet vagy eredmény láttán: ez vagy felfedezés vagy hülyeség (általában az utóbbi igazolódott); a jó belgyógyász a bulldog kutya és a detektív keveréke (lankadatlanul és szívósan kell kutatni a diagnosztikus igazságot); minden beteg elmondja a maga történetét, ha hagyják (anam­ne­zis-felvételnél); a kis dózisban adott gyógyszer csak az orvos lelkiismeretét gyógyítja (ha valaki a mellékhatásoktól való félelmében nem hatékony adagot rendelt). Bár oldalakon keresztül lehetne sorolni ezeket az intelmeket, ízelítőül ennyi is elég. Élményszámba mentek Karlinger professzorral a betegágy, Romhányi professzorral a boncasztal mellett tartott konzíliumai. Nem öncélú presztízsviták, hanem a beteg érdekeit, illetve a diagnosztikus igazságot szolgáló tanácskozások voltak ezek, melyeken mindkét részről a „slepp” is részt vett, így a végeredményként levont tanulságok mindjárt közkinccsé is válhattak (13). Ha pedig egy kívülálló belgyógyász kolléga véleményére is kíváncsiak vagyunk, akkor Pár Alajost idézhetjük: „1967 júliusában Barta professzort nyugdíjazták. Ezt követően az 1967-1968. tanévben „interregnum” következett, amikor is a klinika szakmai felügyeletével Hámori Artúr professzort, a II. Belklinika igazgatóját bízták meg. Hámori professzor kéthetente járt a klinikára vizitelni. Eseményt, élményt, nem felejthető találkozásokat jelentettek ezek a vizitek az I. belklinikai orvosok számára, a bölcs, racionálisan gondolkodó, szellemes, fáradhatatlan orvost, a magával ragadó oktatót, az igazi polihisztort tisztelte benne a klinika orvoskara. Fő törvénye volt a beteg érdeke, emberi méltóságának tiszteletben tartása (mindig a betegnek van igaza…), fontos volt a korrekt diagnózis és az elkülönítő kórismézés (csapdás a mi pályánk - mondta sokszor)”(4). A klinika orvoskara két „kerek” jubileumon rendezett ünnepséget professzora tiszteletére. Először 1969-ben 60. születésnapja alkalmából jöttek össze a tanítványok. Az akkor még fénykorát élő Nádor Szálló különtermében rendezett vacsorán - március 20-án - köszöntötték mesterüket (8. ábra). A szívből jövő gratulációk mellé átnyújtották a Nowotarski István által készített, márványlapra rögzített, az ünnepelt profil-portréját ábrázoló bronz reliefet (9. ábra), és egy albumot, melyben a klinika orvosainak fényképeit helyezték el. Ez utóbbi - ma már pótolhatatlan ikonográfiai dokumentum - sorsa sajnos ismeretlen, viszont a bronz képmás duplikátuma a professzor sírján (pécsi temető X/b parcella III. 2.) látható. A második ünneplés apropója egyetemi tanári kinevezésének 25. évfordulója volt. 1975. október 11-én a klinika tantermében a POTE rektora és az Egészségügyi Minisztérium képviselője után a tanítványok nevében Süle Tamás köszönthette a jubilánst, majd átadta azt az érmet, melyet maradandó emlékként Tóth Sándor Munkácsy-díjas szegedi szobrászművésszel készíttettek számára. A bronz medál előlapján a professzor arcmása, hátlapján pedig a nephrologia jelképeként vesék és érrendszerük plasztikus ábrázolása látható (10., 11. ábra). A méltatások után tudományos program következett, melynek keretében a volt és jelenlegi munkatársak 17 előadással tisztelték meg mesterüket. (A köszöntések és az előadások kivonatai a POTE 1975/76-os évkönyvében olvashatók.) A szép nap a Pécsi Akadémiai Bizottság székházában tartott állófogadással fejeződött be. Bár a szoros kronológia szerint nem itt következne, mégis ide kívánkozik a megemlékezés a professzor halálának 10. évfordulójáról. A Hámori emlékülést ezen történet krónikása - mint az MBT Dunántúli Szekciójának akkori főtitkára - kezdeményezte, és arra 1993-ban Székesfehérváron a XL. vándorgyűlésen került sor. A felkért egykori tanítványok örömmel vállalták a szereplést. A nyitó plenáris ülés népes hallgatósága és az előadók (12. ábra) kegyelettel emlékeztek a Dunántúli Szekció hajdani legendás elnökére. Hámori Artur a klasszikus belgyógyászok egyik utolsó mohikánja volt. 1979-ben vonult nyug­díj­ba. E so­rok írója ebből az alkalomból próbálta a Professzor számára megörökíteni kedves kli­ni­ká­ját (13. ábra). Négy év múlva, 1983. március 22-én Pécsett hunyt el.


A klinika történetének második szakasza (1979-1992)


Burger Tibor (1925-1991) a POTE I. sz. Belgyógyászati Klinikájának do­cen­se 10 pá­lyázó közül nyerte el a klinika megüresedett katedráját és 1979. július 1-jei hatállyal ne­vezték ki a tanszék professzorává (14. ábra). Érdeklődési területének megfelelően a haematológiával, ezen belül is elsősorban a malignus vérképzőszervi betegségekkel bővült a klinika profilja. Ezt az irányt erő­sí­tet­ték ko­rábbi munkahelyéről magával hozott haematológus munkatársai (Molnár Lenke, Schmelczer Matild). A klinika korábbi speciális szakterületeit - nephrologia, gastroenterologia - sem szün­tette meg. Azonban ezek az évek múlásával némileg háttérbe szorultak, ami­nek fő­leg személyi okai voltak, ugyanis az idősebb munkatársak közül egy nyugdíjba vonult, töb­ben pedig eltávoztak a klinikáról. Burger professzor kezdettől egyik fő feladatának tekintette az alacsony kom­fort­fo­ko­zatú klinika rekonstruálását. Ebben sikerült is jelentős eredményeket elérnie, persze csak a több száz éves épület szabta korlátok között. Tervei között szerepelt a kli­nika bő­ví­tése, melyet egy új épületszárny felépítésével kívánt megvalósítani. Elkép­zeléséhez meg­szerezte a Mecseki Szénbányák elvi támogatását, melynek építési üzeme Klausz Gyula építész vezetésével az első, igen tetszetős tervvázlatokat el is készítette. A háromszintes ele­gáns épület az udvar déli részén kapott volna helyet, és egy nyak-tag­gal kapcsolódott vol­na a régi részhez. Sajnos anyagi és adminisztratív okok miatt a biz­tató terv meg­hiú­sult. Sikerült viszont az öreg épületben már az első évben kialakítani egy félsteril körül­mé­nyeket biztosító ápolási egységet, amely a súlyos, malignus haematológiai beteg­ségek ke­zeléséhez elengedhetetlen feltétel. (Később már 3 beteg volt kezelhető egy időben ilyen fel­tételek között.) A klinika jelentősebb bővítésére 1989-ben kerülhetett sor, ugyanis ekkor a városi ve­zetés átengedte az egyetemnek a Bem utca (ma Irgalmasok utcája) 3. sz. épület teljes emeletét és föld­szint­jének egy részét. Ez lehetővé tette korszerű, több helyiségből álló ambulans egység kialakítását, amely mentővel az udvar felől jól megközelíthető. Így közel 40 év után nem kell a be­tegek szállítását mindenki szeme láttára közterületen le­bo­nyo­lí­ta­ni. Az emeleti részre a haematológiai osztály került. Ezt követően az eddig ambulanciaként funkcionáló gyógyszertári helyiségeket az egyetem átadta a Gyógyszertári Központnak. Megfelelő rekonstrukció és az eredeti bú­torzat visszaszállítása után ismét megnyílt az egykori Irgalmas rendi Gránátalma pa­tika, de állami kezelésben. 1990-ben az Irgalmas Rend kérésére a POTE a volt rendházból 7 helyiséget vissza­adott eredeti tulajdonosának. Ezzel a Széchenyi tér 5. megszűnt a II. sz. Bel­gyó­gyászati Klinika bejárata és címe lenni. Az új - a II. sz. Sebészeti Klinikával közös - bejárat és cím az Irgalmasok utcája 1. sz. lett. Burger professzor a haematológiai profil műveléséhez szükséges újabb labo­ra­tó­riu­mi egységeket is létrehozott. Előbb egy „C” szintű izotóprészleget, majd csont­velő­te­nyésztésre is alkalmas szövettani labort létesített. Ezek egyaránt szolgálták a bete­gek ér­de­keit és a tudományos munkát, akárcsak az a modern plasmapheresis készü­lék, amely a Pak­si Atomerőmű ajándéka volt. Nagy Judit 1982-ben „Az IgA nephropathia klinikapathológiája, immunológiája és etiopathogenesise” c. kandidátusi, 1991-ben pedig „Az IgA nephropathia kiala­ku­lá­sában és progressiójában szerepet játszó tényezők” c. doktori disszertációját védte meg. Mint korábban már utaltunk rá, 1983 júniusában a klinika rendezte a dunántúli belgyógyász vándorgyűlést, 1984-től pedig egészen 1991-ben váratlanul bekövetkezett haláláig Burger Tibor volt a Magyar Belgyógyász Társaság Dunántúli Szekciójának elnöke. Elődeihez hasonlóan ő is szívén viselte a vándorgyűlések sorsát. A programok színesítése érdekében meghívta előadónak a különböző társszakmák (pl. radiológia, pathológia, farmakológia, laboratóriumi diagnosztika) prominens képviselőit, szorgalmazta orvostörténelmi előadások tartását. A régi és aktív résztvevők jutalmazására, érdemeik elismerésére Ángyán és Hámori professzorok arcképével és az összes addig vándorgyűlést rendező város színes címerével díszített emléklapot alapított, hogy csak ezt a néhányat említsük kezdeményezései közül. Elnöke volt a Pécsi Akadémiai Bizottság égisze alatt 1979-ben megalakított Nephrológiai Munkabizottságnak, melynek deklarált célja az volt, hogy „előmozdítsa a Dunántúlon a belgyógyászati vesebetegek korszerű vizsgálatát, gyógyítását, gondozását, valamint lehetővé tegye a nephrológiai érdeklődést mutató belgyógyászoknak, hogy a felmerülő tudományos és gyakorlati problémáikat megbeszélhessék, tapasztalataikat kicserélhessék.” A II. Belklinika tantermében megtartott alakuló ülésen - 1979. december 15. - az elnöki bevezető után Süle Tamás (a Nephrológiai Munkabizottság titkára) és Nagy Judit tartottak előadást a vesebetegek korszerű vizsgálatáról. A rendszeres összejöveteleknek nemcsak Pécs, hanem pl. egy-egy alkalommal Kaposvár és Székesfehérvár is otthont adott. A rendezvények sorában a legjelentősebb a belgyógyászati vesebetegségek végállapotának kezelésével foglalkozó országos jellegű szimpózium volt (15. ábra). A következő országos rendezvény 1985-ben volt, amikor is a Magyar Nephrológiai Társaság IV. nagygyűlését rendezte meg a klinika közösen a Nephrológiai Munkacsoporttal és az Urológiai Klinikával (16. ábra). Ezen alkalomból került sor a II. Belklinikán a korábban már bemutatott Richard Bright emléktábla felavatására, amelyről a helyi és az országos sajtó egyaránt beszámolt. Burger professzor avató beszédében többek között a következőket mondotta: „Richard Bright azért áll közel hozzánk, mert itt az ő látogatása óta mindig foglalkoztak vesebetegségekkel, melyeknek kutatása különösen a közelmúltban elhunyt Hámori professzor irányítása alatt vált elmélyültté”(3). A klinika ezen korszakához fűződő országos esemény volt még 1986-ban a Magyar Haematológiai Társaság kongresszusának sikeres pécsi megszervezése. Említésre méltó eseménye volt ennek az időszaknak a Burger professzor 10 éves egyetemi tanári jubileumára 1989. december 7-én a PAB Székházban rendezett ülés, melyen a korábbi és az akkori munkatársai részéről 12 előadás hangzott el. A klinika 40 éves fennállása emlékére pedig 1991. április 20-án volt tudományos ülés, ahol a rektori megnyitó után Süle Tamás tartotta a Hámori emlékelőadást, míg Trinn Csilla és Ágoston Márta nephroló­giai, Rumi György gastroenterológiai, Molnár Lenke, Schmelczer Matild és Tóvári Eszter haema­to­ló­giai és végül Kuch Béla kardiológiai témából értekezett. Burger pro­fesszor zár­szava után a résztvevők az Elefántos-ház éttermében fehér asztal mellett emlékezhettek az elmúlt év­ti­ze­dek­re (17. ábra). Az oktatás terén nagy változást jelentett, hogy az 1982-83-as tanévtől a II. sz. Bel­gyógyászati Klinika is a teljes - propedeutika + részletes - belgyógyászatot adta elő. Ez azt jelentette, hogy egy évfolyamot végig vitt a III. évtől az V. év végé­ig. (Ugyanakkor a jóval nagyobb I. sz. Belgyógyászati Klinika párhuzamosan két év­fo­lyamot oktatott.) A fogorvostan-hallgatók oktatása továbbra is megmaradt és a kli­nika bekapcsolódott a 80-as években indult angol nyelvű oktatóprogramba is. Burger professzor nagy álma a csontvelő-transzplantáció bevezetése volt. Ennek meg­valósítását azonban 1991. június 10-én bekövetkezett hirtelen és váratlan halála meg­akadályozta. A klinika vezetésével Schmelczer Matild adjunktust bízták meg az új tan­szék­ve­ze­tő kinevezéséig. Az interregnum legfőbb eseménye az a megállapodás volt, amelyet Dömötör László Hilár, a Magyar Irgalmas Rend tartományfőnöke és Kelényi Gábor, a POTE rek­to­ra írtak alá 1992. január 27-én. Ezek szerint az Irgalmas Rend visszakapja pécsi ingat­la­nait, de a bennük lévő klinikákat az elkövetkezendő 10 évben továbbra is a POTE mű­köd­teti. Ettől kezdve a klinika neve: Pécsi Orvostudományi Egyetem és Irgal­mas Rend II. sz. Belgyógyászati Klinika. A váratlanul megüresedett tanszék betöltésére 1992-ben írtak ki pályázatot, mely­re négyen jelentkeztek. Közülük Nagy Judit, a klinika addigi docense lett a győz­tes. 1992. július 1-jei hatállyal nevezték ki professzorrá. (Erről a következőket írja Benke József, a „Pécsi Orvostudományi Egyetem története” c. könyvében: „A II. Belgyógyászati Kli­ni­ká­ra pályázók közül Nagy Judit docens 60 szavazatot kapott. Itt meg kell jegyeznünk, e sza­vazás eredménye történelmi pillanat egyetemünk his­tó­riá­jában. Nagy Judit az első pro­fesszornő egyetemünk 80 éves történetében.”) (1)


A klinika történetének harmadik szakasza (1992- )


Dr. Nagy Judit


1992. július 1-én történt intézetvezetői kinevezésem alkalmával, elődöm erőfeszítései ellenére, egy roppant mostoha körülmények között működő Klinikát vettem át. Főleg a felvételes ügyeletekben éreztük annak hátrányát, hogy tőlünk 4-5 kilométerre, a 400 ágyas Klinikán van az akut osztály, egy olyan radiológiai osztály, mely modern röntgen és egyéb képalkotó eljárásokra alkalmas korszerű készülékekkel van felszerelve, valamint a Központi Klinikai Kémiai Laboratórium, a Mikrobiológiai és Pathológiai Intézet. Nagyon hiányzott a távoli egyetemi könyvtár is. Damoklesz kardjaként lógott a fejünk felett az Irgalmas Renddel történt 1992-es megállapodás, mely szerint a Rend visszakapta pécsi ingatlanait, így a II-es Klinikák területét is és bár az elkövetkező 10 évre a Pécsi Orvostudományi Egyetem kapta meg a működtetés jogát, a Rend mind több területet kért és kapott, a Klinika helységei rovására. 1994 januárjában az Egyetem vezetése úgy döntött, hogy a II. sz. Klinikák területén alakítja ki a Cardiológiai Centrumot, melyhez igénybe kellett venni a II. sz. Belklinika egyik osztályát és többek között a közös tantermet is. Így éppen időben készült el a Pacsirta u. 1. sz. alatti telken, a 400 ágyas Klinikával szemben a Nephrológiai Centrum, ahova a II. sz. Belklinika nephrológiai osztálya még 1994-ben átköltözött. A Nephrológiai Centrumot 1994. február 23-án avatta fel Surján László egészségügyi miniszter ünnepélyes körülmények között. A tetszetős küllemű négyszintes épületben a földszinten az ambulancia és a dolgozók kényelmes szociális helyiségei (öltözők, fürdők stb.), a második szinten a műveseállomás 15 ággyal, a harmadik szinten a nephrológiai osztály 25 ággyal, valamint műtő, rtg- és ultrahanglabor, míg a negyedik szinten a központi labor, az előadóterem és a könyvtár kaptak helyet. Szervezetileg a Nephrológiai Centrum a II. sz. Belklinika része, így a Klinika „kettészakadt” és 1994-től két, egymástól 4-5 kilométerre levő épületben működött 3 évig. A Nephrológiai Centrum megindulásával jelentősen javult a régió vesebetegeinek ellátása. A II. sz. Belklinika nephrológiai ambulanciái, osztálya és peritoneális dializáló részlege, valamint az Urológiai Klinikán működő haemodialízis osztály „összeköltözésével” egy helyre került a belgyógyászati vesebetegségek diagnózisának megállapítása, a betegek követése, gyógykezelése, beleértve végstádiumú veseelégtelenség esetén a megfelelő vesepótló kezelés kiválasztását és kivitelezését, a transzplantációra való előkészítést is. Lehetőséget teremtett a nephrológiai graduális és postgraduális képzés összefogására, a nephrológiai jellegű kutatómunka tervezésére és irányítására. Közben az „Irgalmas Házban” működő részleg életében is változások történtek. A Magyar Haematológiai Társaság kezdeményezésére és az Egyetem vezetésének döntése értelmében 1994 év végén az I. sz. Belklinikán került összevonásra a két belklinika haematológiai profilja és helyette a II. sz. Belklinika kapta meg a két belklinikán működő diabetológia egyesítésének lehetőségét (1. ábra). Az új diabetológiai részleg vezetője Dr. Wittmann István lett. 1995-ben pedig újjászerveződött a Klinika Immunológiai Osztálya Dr. Czirják László vezetésével, aki a Debreceni Orvostudományi Egyetem nagy immunológiai iskolájából, a III. sz. Belklinikáról pályázott Klinikánkra. A Klinika kettéosztottsága közben egyre több problémával járt. Kiáltó ellentét volt a két ház működési feltételei között, a Nephrológiai Centrumban dolgozók korszerű körülményei és az élesnyelvű gyakornokok által „Gulágként” aposztrofált Irgalmas Házban működő részlegek mindennapi gondjai között. A Szívcentrum kialakításával kapcsolatos átépítési munkálatok a betegek nyugalmát veszélyeztették és nagy pluszmunkát róttak a dolgozókra. Az oktatószobák, könyvtár és tanterem átadása miatt az oktatás kritikus helyzetbe került, mert a zsúfolt nagy kórtermekben kellett a gyakorlatokat megtartani. A tantermi előadások átkerültek a kilométerekre levő 400 ágyas Klinika tantermébe, emiatt nem vagy alig lehetett betegeket bemutatni. A dolgozók szociális helyiségeinek nagy része is átadásra került, ami tovább fokozta a nehézségeket. A párhuzamos állások (titkárnő, gondnok, raktáros stb.) és a párhuzamosan két helyen működő ügyelet fenntartása rendkívül gazdaságtalan volt. Nem lehetett biztosítani a közös referátumokat, megbeszéléseket, tudományos munkát, az oktatás egységes színvonalát. A két intézet közötti közlekedés mindenki számára rendkívül terhes és időigényes volt. Ugyanakkor sem az Egyetem, sem az Egészségügyi Minisztérium nem tudott pénzt biztosítani egy új épület felépítéséhez, melybe a II. sz. Belklinika átköltözhetett volna, hogy az Irgalmas Rend megkapja az őt megillető régi rendházát. Mivel a Renddel történt megegyezés szerint az Irgalmasrendi épületben működő részlegek elhelyezését maximum 10 éven belül meg kellett oldania az Egyetemnek, meg kellett keresni a megoldás lehetőségét. Így végül az Egyetem és a Klinika vezetősége úgy döntött, hogy tendert írnak ki a Nephrológiai Centrumban működő dialízis osztály bérbeadására, melynek ellenértékeként egy 54 ágyas épületszárny felépítését kérik a Nephrológiai Centrum mellé. A tendert a Fresenius Medical Care nyerte. A beruházás tervezését arra a Luchesi Ottóra bízták (Linea Mérnöki Iroda Kft.), aki a Nephrológiai Centrum tervezéséért Ybl díjat kapott. 1997 novemberétől 1998 júniusáig az „öregház” minden részlege átköltözött a Pacsirta utcai új épületbe. A 2 összefüggő strukturális és funkcionális elrendezését később részletezzük, melynek során néhány részletében módosult a Nephrológiai Centrum eredeti elrendezése. 1998-ban vált végre lehetővé, hogy a rendkívül kedvező körülmények között a II. sz. Belklinika és Nephrológiai Centrum egységes működését megteremtsük, az egyetemi klinika hármas feladatának feltételrendszerét kialakítsuk. Az egyetemi klinikák feladatai jól ismertek, magas színvonalú betegellátás, oktatás és tudományos kutatás. A hármas tevékenység egymástól el nem választható. A betegellátás megfelelő színvonala, a legmodernebb diagnosztikus és terápiás módszerek alkalmazása csak a tudományos tények naprakész ismeretében hajtható végre. A betegágy mellett felvetődő problémák adják a klinikai kutatás leggyakoribb témáit, s a kutatás akkor sikeres, ha eredményei „visszaforgathatók” a betegellátásba. Magas színvonalú, gyakorlat-orientált oktatás pedig csak a betegágy mellett képzelhető el, s a tananyagnak mindig tartalmaznia kell a tudományos kutatások legújabb, de már „letisztult” eredményeit is. Ennek a hármas, sok pontban összefonódó feladatnak szeretne Klinikánk is a lehetőségek maximumán megfelelni. A röviden „irgalmasok”-nak titulált klinika mindig ismert volt magas fokú empatia készségéről, betegszeretetéről, „irgalmasságáról”, mely feledtette a betegekkel a régi ház szegényes körülményeit. A jelenben pedig, annyi mostoha év után betegeink élvezik az új ház komfortját fűszerezve ugyanazzal a magas színvonalú „törődéssel”, odafigyeléssel, amit az egészségét vesztett ember sokszor nagyobbra értékel és jobban igényel, mint a legmodernebb diagnosztikai és terápiás eljárásokat. Utóbbiakat természetesen ugyancsak igyekszünk betegeinknek biztosítani. Az időnként fellépő nehézségek főleg az új ház izoláltságából adódnak. Az utca túloldalán levő 400 ágyas Klinikával és Szívgyógyászati Klinikával semmilyen direkt összeköttetésünk nincs. Így zárt folyosó híján - a gyalog menni nem tudó beteg - mentővel vagy tolókocsival jut át a 20-30 méterre levő „szomszédvárakba”. Ezen nehézségek áthidalására, részben önellátásra rendezkedtünk be. Kialakítottunk a Klinikán belül egy radiológiai részleget is röntgen gépekkel és ultrahanggal, egy endoszkópos laboratóriumot gasztro-kolono- és szigmoideoszkópos lehetőséggel, cardiológiai alapdiagnosztikára képes laboratóriumot, valamint egy kis műtőt is. A ház tervezésénél történt félreértések miatt nincs jelenleg 150-200 személy oktatására alkalmas tantermünk, melynek helyén - az erre minden tekintetben alkalmas legfelső szinten - gépészeti berendezések trónolnak. Ezen monstrumok áttelepítésére és a tanterem kialakítására múlt évben már jelentős összeget gyűjtöttünk össze, mely azonban elveszett az egyetem gazdasági viharaiban. Így a tantermi nagyelőadásaink a 400 ágyas klinika tantermében vannak továbbra is, ami nagyfokban megnehezíti a betegbemutatásokat. Tudományos teljesítményünket a töretlen fejlődés jellemzi, mely olyan mélypontról indult, ahol kinevezésekor a Klinika jelenlegi igazgatója volt az egyetlen tudományos minősítésű oktatója a II. sz. Belklinikának. A jelenlegi sokat javult mutatókat a későbbiekben részletezzük. Azt a sajnálatos tényt azonban már itt le kell szögezni, hogy ehhez a tudományos fejlődéshez nemcsak tehetséges, elkötelezett fiatal kutatók szorgos munkájára volt szükség, hanem arra is, hogy a Klinika igazgatójaként az optimálisnál lényegesen hosszabb napi munkaidőm jelentős részét pályázatírásokkal, és további szakmai kapcsolatok kiépítésével töltöm, hogy minden tehetséges munkatársam kutatómunkájához az anyagiakat ill. egy-egy hosszabb külföldi tanulmányút lehetőségét biztosítani tudjam. Az egyetemi tanár munkája „fele játék, fele gyötrelem” mondta Romhányi, utóbbi súlyát elsősorban a tengernyi adminisztrációs munkánál érzem. Az új vezetői elvárásoknak és feladatoknak megfelelően jelentősen átalakult a Klinika orvoskara. A Klinika vezetője személyes felelősségének érezte és érzi ma is olyan tehetséges fiatalok kiválasztását, akik elfogadják a ház szabályait, magukévá teszik szellemiségét és elkötelezetten dolgoznak egy, a betegellátás-oktatás-kutatás egységéből álló belgyógyászati iskola megteremtésén és magas szintű fenntartásán. Munkánk során mindvégig élveztük egyetemünk vezetőinek, intézeteinek, klinikáinak és intézményeinek támogatását, melyet ezúton is szeretnék megköszönni és a jövőben is kérni.